.

A Thrice kapcsán 2 féle rajongóval lehet találkozni: az „Artist” - pártiak és a Vheissu-pártiak. Sajnos vagy nem, az utóbbi 4 tételes Alchemy Index már igencsak eltávolodott mind a két csapástól. S most, a Beggars végképp. Én az „artistosok” táborába tartozom, szerintem a The Artist on the ambulance a kétezres évek egyik legzseniálisabb albuma, lendületes, dallamos, mégsem megy el sem a gagyi pop punk, sem a divatos metal-core irányba (amiről már úgysem lehet több bőrt lehúzni). Egyszerűen szerethető és kész, a maga komolyabb hangvételével együtt. Számomra a Thrice egyet jelent a Stare at the sun-nal, ami a mai napig az egyik kedvenc dalom, és több száz hallgatás után is összerándul tőle a gyomrom. Szóval nehéz volt objektíven állni ehhez az „új Thrice”-hoz…

A Beggars pont azután kezdett el tetszeni, miután sikerült megszabadulnom az eddigi Thrice élményeimtől, és úgy kezdtem el hallgatni ezt az albumot, mintha egy teljesen új zenekaré lenne. És így zseniális. Az egész albumnak olyan különleges atmoszférája van, ami teljesen magával ragadó. Senki ne számítson egy elsodró erejű poszt-punk vagy modern rock albumra. Ez a korong lassan hömpölyög. Szépen, kimérten ketyeg, mint egy régi vekker. S ezt a szabályos, néhol egészen nyomasztó érzést a kicsit imprósra vett stílus töri meg. Mintha egy próbatermi felvételt hallgatnánk, annyira nyersen szólnak a hangszerek. Dustin hangjától még mindig kiráz a hideg, egyszerűen gyönyörű. De nekem néha hiányzik a dühös, kiabáló frontember az előző lemezekről…

A kezdő tétel, az All the world remek nyitány, karakteres ének és feszes ritmus, ami az elszállós hangulat ellenére az egész albumot végigkíséri. A második The Weight az egyik legjobb szerzemény, bárzenére hajazó, játékos témákkal, ami szépen rávezet a refrénre. A karcos ének kicsit feloldja a dalon végig vonuló feszültséget. Nekem törés két ilyen dal után a Circles. Biztos, hogy nem tettem volna be harmadik számnak, mert nagyot veszít a lendületéből a lemez, és ha a végén nem lenne a gitárszóló még el is aludnék rajta. Ami azért valljuk be – egy lemez harmadik számánál – még igen korai. Lehet nem lenne ez rossz, nekem egészen hasonlít hangulatában a Sometree Pulse c. számára, de borzasztó korán jön ez a lágy dal.

Egészen furcsa ezután a Doublespeak. De a furcsa szó pozitív értelmében, mert tovább halad az úton az album aranymetszéséhez. A zongora egyébként sokat dob rajta, és persze a kitűnő refrén. Aztán el is érkeztünk az album tetőpontjához, az In Exile-hez, ami röviden és tömören: tökéletes. A kicsit csúsztatott dallam-ritmus kombináció kiemeli a többi dal közül, engem rögtön ez a szám fogott meg, amikor először hallgattam a Beggarst. Precíz, hátborzongató ének-téma, a szöveg pedig magáért beszél. A szám végi „óóó”-rész pedig igazi thrice-os megoldás, felteszi az i-re a pontot. Már most agyonhallgatott kedvenc számom, nem tudok vele betelni. Kár, hogy „csak” 4 perc… És kár, hogy magasan kiemelkedő a többi dal között.

Szerencsére az At the last méltó folytatás, még lök egyet előre a lemezen, sajnos majdnem az utolsót, mert innentől kezdődik az album gyengébb fele. A Wood and Wire-nél már kicsit leül az egész, és sokat veszít a lendületéből, s ezen a gyönyörű a refrén sem segít. A Talking trough glass még visszahoz egy kicsit a Thrice keményebb arcából egy mozdulatnyit. Hirtelen felriadás ez a Wood and wire utáni álomból, egy „kora reggeli ordítás”. Őszinte düh, minden nemű erőltetett túlcsicsázás nélkül. Nincs túlbonyolítva, végig középtempós, de semmit nem veszít a kezdeti energiából, ami abszolút Dustin érdeme. Bár egy kicsit hosszú és felesleges a lezárás.

A The Great Exchange nagyon gyenge pontja az albumnak, el is kalandoztam közben, nem kötötte le a figyelmem. Mint ahogy a zárótétel Beggars sem, s azért a címadó daltól kicsit többet vártam. Vontatott a dallam, s túl elhaló az ének. A Thrice 2 féleképpen tud fájni: dühösen és mardosóan, és komoran, kicsit unalmasan. A Beggars az utóbbi kategóriába tartozik.

S sajnos, mivel utolsó dal, a végkicsengés megadja a választ a kérdésre: nincs feloldozás. Nem ordíthatod ki magad, s minden rossz érzést csak eltemetni tudsz magadban, mélyen. Talán a következő albumon felszínre lehet majd hozni, és végre megkönnyebbülhetünk…

 

Ezt még egyszer! : In Exile

Ezt többet ne: The Great Exchange, Beggars

Koncertre vele: Doublespeak, Talking through glass, The Weight

Ágyban agonizálva: Circles

Küldeném neked, szeretettel… : ha nem azt várod, hogy a Thrice önmagát fogja ismételni egy új Artist on the ambulance vagy Vheissu testvérrel.